Elhalkul a nyár

A hajnalok boltozatát betelíti borzas felhőivel, oly hűvös az ébredés ne légyen.

Napraforgóink, házunk szegletében is csak tántorognak, kutatják teljességet adó illatukkal alacsonyodó ívét a Napnak. Izzása lágyul, de akarata még oly erős.
Odaadó.

Utolsó perce nincs, míg kitartó lehetne, majd csak a tél csöndjének hódol,
a megnyugvásnak, a pihenésnek, a ’bentnek’!

Ám addig még sugarával átvilágítja a szivárványszínekben cikázó faleveleket,
legfőbb cinkosával kuszálja majd mind, míg fáradtan földjére heverednek,
s ugyanezt teszi vélünk, mert hangulata a szélsőségek határán mozdul s mozdít bennünket…

Szaladni vélük s repülni szinte föl az égbe, vagy csöndesen merülni egy kerti karosszékbe
- a mozdulatlannak adni át Magunk.

Mindegy.
Mert Mind Egy.

Csak jelen lenni a pillanatban, mindig csak egyben, ebben,
ez emel föl odáig, hol a Fény árad, hol a levegő érint, a szív dobban s hol a Lélek TENGERTÁNCOL.